M e g e m lé k e z é s e k  a z  e g y k o r i  d a l á r d á r a

 

"Mélyen tisztelt díszközgyűlés, kedves vendégeink!

Ötven év távlatába, ha visszapillantok lelki szemeimmel, most is látom ebben a teremben azt a kis társaságot, amelyik egy báli alkalommal, amikor már a hangulat a tetőfokára hágott, elvetette azt a magot, ami immár terebélyes fává fejlődött. Ugyanis indítványt tettem ezekkel a szavakkal: ’ fiúk, alakítsunk egy dalárdát!’- amit nagy örömmel fogadott a társaság. Nyomban karvezetőről gondolkoztunk, s megállapodtunk a boldog emlékű Nagy Péter tanító úr személyében, akinek a felkérésére kettőnket neveztek ki, Mile Ferenc barátunkat, aki később áthajózott az óceánon, és engem. Már a következő napokban el is mentünk a tanító úrhoz.

…Ezt mondta, emlékszem rá ma is: „hát ebadtások, elfogadom, de pontosak legyetek!” Rövidesen megkezdtük a tanulást a következő dalosokkal: Oláh Albert, Mészáros Kálmán, Szőke István, Tóth Péter, Nagy Boldizsár, Simai Sándor, Dobai Sándor, Péntek Kálmán, Horváth János, Szűcs Péter, Mile Ferenc, Varga Károly, Oros Lajos, Szilágyi László, Szabó Kálmán, Gajdos György, Kiss Lajos Kocsis Mihály, Siroki János, Elek Gerzson, Bodnár Károly. Ezek közül egyedül én vagyok már ezen az árnyékvilágon. Többen a múlt háborúban maradtak, ki tudja hol, kettő pedig a niplingi temetőben, Amerikában porlad.

Már 1899 tavaszán, a Munkás Olvasó Körben, a Betyár utcán tartottuk meg a bemutatkozást. Nagy Péter tanító úr, ennek a körnek az elnöke, felolvasó estét szervezett, melyet Dorogi Lajos esperes úr tartott. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a terem teljesen megtelt. Az énekszámainkat nagy tetszéssel fogadta a közönség.

Dalárdánknak a célja elejétől kezdve a magyar dal ápolása és a jótékony cél előmozdítása volt. Én magam az anyámtúl meg a nagyapámtúl tanultam a dalt szeretni. Sokat danoltak nagyapámék, amikor még a Bánomkertben termett a bicskanyitogató ital. Nagy Pista bácsi arra is azt mondta „jó vót az öcsém, mert nem a béka úszkált benne!”

1899 ősszel és 1900 tavaszán már a körökbe’ tartottuk a felolvasásokat, dalesteket, amelyek egész csekély anyagiakkal jártak. Az egyik körtűl 8, a másik körtűl 10 koronát kaptunk. 1900. május 6.-án tartottuk az első bálunkat, melynek a hasznából már jótékony célú adományt adtunk az Ipartestületnek az iparos tanoncok segítése céljából. Ezt a tevékenységet fennállásunk alatt-kivéve a világháborús éveket-folyamatosan gyakoroltuk.

Mindenütt ott voltunk hazafias és egyházi ünnepélyeken, nem zárkóztunk el semmilyen felkérés elől. Iparos társainknak végtisztességtételére tiszteletből megjelentünk és dallal, egy kis beszéddel búcsúztunk el tőlük. Második karvezetőnk Bornemisza Sándor tanító úr volt. Így dolgoztunk csendben, szerényen, túl nagy feltűnést nem keltve az első világháború kitöréséig. Minket is, nagyobb részünket behívtak a háborúba, úgyszintén az akkori kedves karvezetőnket is, a boldog emlékű Nyitrai Istvánt. Ő hősi halott lett közülünk, valahol Oroszországban porlad.

A háború végeztével csodálatosképpen 1918. november 2.-án, az én feleségem temetésén énekelt a dalárda először, azonban még a dalosok nem voltak mind idehaza. Egy hangra énekeltek. A mi kedves Czirják Zoltán volt karnagyunk 15 évig vezetett bennünket. Már 1919 elején Oláh Kálmán dalos testvérünk kottákat készített, és ebből tanultunk.

1920-ban műkedvelőt és bált rendeztünk, amelyekből mindig volt egy kis hasznunk. 1923-ban zászlót készíttettünk, amit szép ünnepség keretében felavattunk (zászlóanya dr. Gaál Jánosné), vendégszereplésre pedig megnyertük a világhírű Budai Dalárdát.

A debreceni országos versenyen szép mívű serleget nyertünk. Vendégül láttuk a debreceni híres Városi Dalárdát vendégszereplésen. Bodák Margit művésznőt több esteken hoztuk le. Több esetben szerepeltünk Törökszentmiklóson és Karcagon, ők viszont minálunk. A Kassai Dalversenyen is részt vettünk 1939-ben.Ebből az alkalomból megnéztük Rákóczi nagyfejedelem és a többi bujdosó társának márványkoporsóját és Krasznahorka várát.

Fogadtuk a Kolozsvári Magyar Dalárdát. Az állomáson a szónokuk kijelentette, hogy ők nem politizálhatnak, ebből értettünk mindent…A múltkor a Debreceni Dalosversenyen voltunk. Főtisztelendő Baltazár Dezső püspökünk mondta a Debreceni Nagytemplomban, hogy ’ ti dalosok, csak daloljatok, hogy meghallassék a trianoni határokon túl is, a Kárpátoktól visszhangozzék a dalotok!’

Befejezésül büszkén mondom el, hogy ötven éves múlttal nem sok dalárda dicsekedhetik. Tudom én azt, hogy már az én hangom sem való a karba, de én ma is nagyon tudok benne gyönyörködni. Ünnepeljük hát ötven éves Dalárdánk évfordulóját, és bízzunk benne, hogy a jövőben is lesznek dalos kedvű, iparos testvéreink, akik a helyünkre állnak és majd megünneplik a 100, vagy annál nagyobb kerek évfordulókat is.

 

Kisújszállás, 1948. november 18.

Oláh Albert a kisújszállási Iparos Dalárda

 

dr. Török Imre esperes úr levele.

Kedves Oláh Uram!

Emlékeznek-e még rám, szeretetemre, tetteimre? Hogy igyekeztem mindenkivel jót tenni! Milyen boldog voltam kiváltképpen iparos testvéreim között! Emlékeznek-e még rám? Mint lelkészre, és mint emberre? 1904-től’ 42ig voltam hivatalos minőségben Kisújszállás lelkésze. Bárcsak most is ott lehetnék! De, hát 82 éves leszek 1949-ben. Azt hallottam, jubileumot ünnepelt az Iparos Kör! Isten minden áldásáért imádkozom az egyletre, minden tagjára, arra a felejthetetlen városra és lakosaira.

dr. Török Imre nyugalmazott esperes,

1948. december 14.